- Követettek és lemaradottak - muzsika az Óperencián túlról

- Holttenger

- Jánosiék Csíkszeredán

- Kossuth izenete eljött...

- Eredet és párhuzam - a Jánosi együttes 25 éve

Népzenei koncert Magyarkanizsán

Ezt a beszámolót kivételesen a végén kezdem, amikor az egybegyűltek közösen elénekelték ősi himnuszunkat, a Boldog Asszony anyánk kezdetű dalt, műsoron kívül, amivel az anyaországunkhoz fohászkodtak a jelenlevők.

Magyarkanizsán már tradíciója van A hagyomány napjának. A pénteken megtartott népzenei koncertet megelőzően Karácsonyváró elnevezéssel három napig hagyományápoló kézműves műhelyben szorgoskodtak a gyermekek, természetes anyagokból szép, ötletes karácsonyfadíszeket, ajándéktárgyakat készítettek a Levendula Népi Kézműves Műhely szervezésében. A koncert napján mindenki megtekinthette ezeket a kis remekműveket, sőt meg lehetett vásárolni őket. A nézőtérre özönlöttek a kisiskolások. Jó, hogy ott voltak, mert sokat tanulhattak önmagunkról, történelmünkről, zenetörténetünkről.

Elsőként a Bakos–Mezei–Mezei triót hallhattuk, akik javarészt moldvai népdalokat adtak elő. Mezei Kinga kiváló színésznőnket, rendezőnket, újabb oldaláról ismerhettük meg: népdalénekesként. Mélyen átélt, finoman intonált énekével méltó társa volt Bakos Árpádnak, aki pl. kobozon, kavalon, furulyán, tarabukán is játszott –, de olyan hangja van, amely páratlan, elementáris erővel hat. Mezei Szilárdot inkább az improvizatív zene területéről ismerjük, úgy tűnt, mintha az ud és a koboz kevésbé simulna az ujjai alá.

A Jánosi együttes (Magyarország) nagyobbára táncházi zenét muzsikál. Jánosi András prímhegedűs eligazító szavai szerint valamikor egész magyar területen hasonló stílusban muzsikáltak. Először a Rákóczy-korszak zenéjéből adtak ízelítőt, majd Haydn és Bartók népzenei ihletésű motívumait mutatták be. Túri András brácsán, Kiss Csaba nagybőgőn játszott. Szűcs Miklós a maga gyűjtötte dalokkal az autentikus népi éneklés kiváló képviselője. Megjelenésével, teljes habitusával, mintha egy régi fényképről lépett volna elő.

Végül: A hagyomány napján is elhangzottak a már szállóigévé vált Nagy László-sorok: „nekem az kérem nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”. Már nem is magunkért könyörgünk, inkább nagybeteg anyánkért, hogy nyerje vissza erejét, régi büszkeségét. Vagy végképp elbukik, s vele együtt persze mi is, messzire szakadt gyermekei.

SZEMERÉDI Magda

A zenekar eddigi munkájával elismerést vívott ki magának mind a kritikusok, mind a közönség körében, amelyről a méltató sorokon túl rangos meghívások és vendégszereplések, magyar és külföldi rádiófelvételek tanúskodnak. A hétvégén Magyarkanizsán koncertezett az együttes. Jánosi Andrással a koncert után beszélgettünk, aki elmondta véleményét a kettős állampolgárságról is.

– Nem játszunk mást, csak feldolgozásokat. Liszt esetében műve szerkezetét lekoppintottuk, mert az volt a célunk, hogy az általunk játszott zenei kompozíció teljesen felidézze a hallgatóban a Liszt-művet. A mi komponálási módszerünk nem abból állt, hogy bármit is megváltoztassunk, hanem a népzenei anyag összemontírozásából és teljesen a stílusban való eljátszásból. Erre a montírozásra szükség van, a különálló dallamokat egy sorozatban játszottuk. Ezzel egy olyan hangulatbeli váltakozást hoztunk létre, amely a Liszt-műre is jellemző, ezért rapszódia. A népi, illetve a XVIII. századi dallamokat úgy válogattuk össze, hogy ha saját stílusukban játsszuk el őket, akkor ugyanaz vagy hasonló változatosság jön létre, mint Liszt esetében – mondta Jánosi András, arra a kérdésünkre, hogy a néphagyomány, a hagyományos ritmusok, a rendelkezésre álló archív anyag mennyiben épül be zenéjükbe, illetve mennyire csak kiindulópontja annak.

Továbbá elmondta: azok a zeneszerzők, akik felhasználnak eredeti dallamokat, gyakran becsülettel beépítik művükbe teljes egészében. Mi annyiban mások vagyunk, hogy olyan hangszer-összeállítással játszunk, ahogyan ezeket a népi zeneszámokat játszani szokták. Mi a népzenei előadásmód ismeretét használjuk föl arra, hogy megszólaltassuk az eredeti dallamokat, és ha esetleg nem eredeti a dallam, akkor stilizálva szólaltatjuk meg úgy, mintha az lenne.

A zenéjükben előforduló egyéni előadásmóddal, rögtönzéssel kapcsolatban Jánosi elmondta:

– Zenénk annyiban épül a rögtönzésre, amennyiben az a magyar népzene előadásmódjára jellemző. Ne arra az improvizációra gondoljunk, ami a dzsesszben található. A mi népzenénkben nagyobb a kötöttség, nem változtathatom meg a dallam vonalát. Ami teljesen szabad, az az előadásmód, hogy egy dallamvonalat hogyan játszok el. Zenénk egészében korabeli dallamok rekonstrukciója. A Bartók által gyűjtött dallamokat sem hallottuk, nagyon nehéz hozzájutni ezekhez a felvételekhez, vannak olyan fonográf hengerek amelyeket még nem játszottak át.

A koncert végén az együttes a közönséggel együtt elénekelte a Boldog Asszony anyánk kezdetű éneket..."

Tekintete egyenes, tartása szálfa, beszéde világos. Jánosi András, a budapesti születésű népzenész messzire utazott térben és időben, hogy a hagyományokat feltárja. Művész, egyben kutató elme, aki több ezer kottalapot átvizsgál egyetlen dallam kedvéért. A tiszta forrás mentén jár, Bartók, Kodály, Lajtha és édesapja örökében. Együttesével ma lép fel Fertőd-Eszterházán Haydn és a magyar zenei hagyomány című előadásával.

A népi muzsikus is korán kezdi a tanulást, mint a klasszikus zenész?
– Nem ilyen egyenes az utam. Hegedültem ugyan kiskoromban, de három év után betegség miatt abbahagytam. Ennyi tapasztalat csak abban segített, hogy huszonévesen újra hangszert merjek a kezembe venni.
– Családjában milyen tradíciók éltek?
– Édesapám, Jánosi Sándor a magyar cserkészmozgalom egyik vezetője volt. A „fordulat éve” után emiatt csak alkalmi munkát kaphatott a hatvanas évek elejéig, akkor restaurátorként helyezkedhetett el, de még az sem ment simán. Édesanyámnak magyar–angol–német szakos tanári diplomával oroszt, majd politechnikát kellett tanítania, míg végül az MTA könyvtárában alkalmazták. Budapesten születtem, ám szüleim körében a népi kultúra szeretetét, tiszteletét szívhattam magamba. Édesapám a regős mozgalmat irányította, amely Bartók Béla, Kodály Zoltán, Karácsony Sándor, valamint tanítványaik munkája nyomán a falu népével való rendszeres kapcsolatot tartotta a legfőbb feladatának.
– Kik vettek részt a mozgalomban?
– Sokan a kultúra és közélet később jelentőssé vált szereplői közül is. E munka színvonalát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a résztvevők közül került ki a magyar néptánckutatás és néptáncmozgalom legtöbb nagy alakja. Édesapám 1948 után családi és baráti körben próbálta kamatoztatni tapasztalatait. E kör gyermekeinek szervezett táncos zenei óvodát – ma gyermektáncházat mondanánk. Társaimmal hétéves koromtól a táncos-daloló családi összejöveteleken eredeti tánclépéseket, több száz népdalt tanultunk meg. Ez az élmény életre szóló volt, mint ahogy szép emlékeim közt őrzöm találkozásomat gyakori vendégünkkel, Lükő Gáborral is, aki apámhoz hasonlóan Karácsony Sándor tanítványa volt; később munkatársaként a magyarországi öszszehasonlító néprajztudomány megteremtője.
– A népi hangszeres zenéhez mindezek ellenére kacskaringós úton jutott el.
– Képzőművésznek készültem, szobrásznak, esetleg restaurátornak. Sikeres felvételit tettem 1972-ben a Képzőművészeti Főiskolára – csak éppen nem vettek fel. Beláttam, hogy azzal a családi háttérrel, amellyel rendelkezem, kizárt, hogy megfeleljek. De nagyon vonzott a pálya, úgyhogy érettségi után kitanultam a kőfaragó-mesterséget. A budai vár helyreállításánál az egyik márványlépcsőt én faragtam. A zenélés a tizenharmadik foglalkozásom, előtte voltam lovász, gyártottam parafa dugót… Kerestem a helyemet az érettségi után. Éppen az utolsó félévet végeztem, amikor beindult a táncházmozgalom. Édesapám hívta fel a figyelmemet a Fővárosi Művelődési Házban rendezett találkozókra, Kallós Zoltán előadásaira. Kezdetben elengedtem a fülem mellett, csak a képzőművészet járt a fejemben. Megszállottként rajzoltam éjszakákon át.
– Aztán mégis elment.
– El. Az előadás közben táncfilmet vetítettek – utóbb megtudtam, a Zenetudományi Intézet anyagából –, majd megjelentek Sebő Ferencék a hangszereikkel, és fiatal táncos fiúk, a Bartók együttes tagjai, akik ugyanolyan férfitáncokat jártak (akkor úgy tűnt), mint amilyeneket a filmen láthattunk, mintha a vászonról léptek volna elénk. Az egész este számomra olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás. Kihirdették, hogy két hét múlva bárki csatlakozhat a táncházhoz. Akkor ott, az FMH-ban indult el a mozgalom: a Bartók együttes „kinyitotta” a széki táncházmásolat kapuit, amelyet eredetileg a táncegyüttesek zártkörű szórakoztatására gondoltak ki. Aztán felkerestem a Kertészeti Egyetem klubjában Lelkes Lajos tánccsoportját. Felvett volna, hiszen jó ritmusérzékem volt, kezdő sem voltam, mivel gyermekkoromtól ismertem a lépéseket. Lelkes elküldött a Bartók együttesbe azzal, hogy náluk tudom meg a legtöbbet az eredeti táncokról. Így kerültem Tímár Sándorhoz, aki szintén jól ismerte édesapámat.
– A hatalom hogyan reagált?
– Bár hangoztatták, hogy nincs semmi probléma a táncházzal, minden jel arra mutatott, hogy szúrta a szemüket a nemzeti érzést erősítő mozgalom. Megesett, hogy egy táncostól a belügyesek megkérdezték: nem akarja-e végre eldönteni, hogy kertészmérnök vagy népnevelő?
– Meddig táncolt a Bartókban?
– Két és fél évig az utánpótláscsoportban. Amikor a nagy együttesbe kerültem volna, már hegedültem: mindinkább a zene kerített hatalmába. Képezni kezdtem magam. Szüleim meg elviselték, hogy a napi négy-hat órás munkák után, éjjel-nappal a hangszeren gyakoroltam, a széki zenét tanulmányoztam.
– A kották ehhez nem lehettek elegendők…
– Megszereztem a Pátria-felvételek kópiáját, tíz-tizenegy kazettán megvolt a teljes sorozatom, figyeltem, tanultam. Majd 1974-től bekapcsolódtam abba a gyűjtő-lejegyző-kutató munkába, amelyet Martin György szervezett a maga köré csoportosuló fiatalok részvételével. Több száz dallamot gyűjtöttem Erdélyben, a Mezőségen, Kalotaszegen és Gyimesben a Zenetudományi Intézet megbízásából. Testközelből tanulmányozhattam a falusi hegedűstílust: Dobos Károly széki prímástól lestem el a hegedűjáték fortélyait. A helyszínen való zenetanulás közben Martin György biztatására és saját érdeklődésemet is követve, rengeteg háttér-információt is lejegyeztem.
– Tehát nem csak a családi indíttatás volt meghatározó.
– Nem, szerepet játszott benne még a barokk zene iránti rajongás. A népzene egységes stílusa hasonlított a barokk zene egységességére. A variációk megléte itt is, ott is hangúlyozta a párhuzamot. A hetvenes évek elején megjelent egy lemez, amelyen Lajtha széki gyűjtéséből is elhangzott néhány darab. Nem tudtam hova tenni a megdöbbentő muzsikát, ezért is ért villámcsapásként Kallós Zoltán egykori előadása és az, ahogy Sebőék fel tudták idézni a széki zene valódi hangzását. A felismerés, hogy ez a zene megszólaltatható, van még élő ember, aki ezt tudja – eldöntötte sorsomat. A műfaj megkívánta a zenekart, amelyet meg is alapítottam Jánosi-együttes néven 1975-ben. Egy évre rá már elnyertük a Népművészet Ifjú Mestere címet.
– Sűrűn cserélődtek a tagok?
– Korántsem. Az alapítók közül viszont ma már csak én játszom. A megalakulástól kezdve mindig hárman voltunk, de akadt néhány év, amikor négyen alkottuk az együttest. Ugyanazokkal az énekesekkel dolgoztunk, dolgozunk: Kobzos Kiss Tamással például már húsz éve, az utóbbi években pedig gyakran szerepelünk Győrffy Erzsébettel (a csíkszeredai Barozda egykori énekesével) és Szűcs Miklóssal. Nem vettük be őket az együttesbe, mert nem minden produkcióban volt rájuk szükség. Alkalmanként kiegészülünk hangszeresekkel: hegedűssel, cimbalmossal. Az együttes állandó tagja Túri András brácsás és Kiss Csaba nagybőgős.
– Hogyan alakult előadói pályájuk?
– Az indulásnál táncbemutatóval egybekötött, alkalmi fellépéseket vállaltunk iskoláknál, munkásszállásokon. Élveztük e változatosságot, élményként éltük meg. Nem kellett a műsoron töprengeni, annyira újdonságként hatottak mindenfelé a népi hangszerek, a dallamok. Törekedtünk saját táncházra, saját klubra is, főleg miután a Bartók együttes körül már túl sok zenész sertepertélt. A Közgáz tánccsoportjánál nem kellett sorba állni – oda mentünk, legalább tíz évig ott volt a bázisunk. És ami a tánccsoportok körüli tülekedést is gerjesztette: kitárult előttünk a nagyvilág, rendszeresen utaztunk külföldi fesztiválokra. Tény, hogy az a profil, ami ma is jellemez minket, nagyon hamar kialakult.
– Tulajdonképpen mi pattintotta ki a legendás Bartók-műsor szikráját?
– Egy nagytakarítás alkalmával kezembe került a Muzsika című folyóirat régi száma, s abban egy cikk: Somfai László írta Bartók második hegedűrapszódiájáról. Somfai a tanulmányban egy rutén népi táncdallamot mutatott be, amelyet Bartók oly módon épített be művébe, hogy helyenként alig lehet megmondani, meddig tart a rutén tánc és honnan kezdődik a zeneszerzői gondolat. E pillanattól az foglalkoztatott, azért gyakoroltam éjt nappallá téve, hogy egyszer megmutathassam másoknak, amiről a cikk szólt. Megtaláltam a célt, csak az eszköznek nem voltam még birtokában.
– A megálmodott műsorhoz pedig még a forrásokat is meg kellett találni.
– Kapóra jött megint a véletlen. Akkortájt a Zeneműkiadó raktárában dolgoztam, ahol felfedeztem, hogy egy amerikai kiadó megjelentette Bartók erdélyi népzenei gyűjtését, az első kötetében a hangszeres anyaggal. Megrendeltem többhavi keresetem áráért. Bartók műveit párhuzamosan „megtanulva” a dallamok nyomába eredtem. Miközben a Budapest táncegyüttessel temérdek vidéki turnét csináltunk, az utazásokat kották böngészésével töltöttem. A háromezer-ötszáz hangszeres dallamot négy évig tanulmányoztam. Az 1981-es Bartók-centenáriumra szerencsére elkészültem: elég sok Bartók-darabnak megtaláltam az eredetijét. A Zene húros hangszerekre… dudára és furulyára című műsort az Egyetemi Színpadon mutattuk be.
– Új műfajt teremtettek…
– Olyan színpadi formát alakítottunk ki, amely a műzene, népzene, próza, tánc és diaporáma ötvözete. Ez a produkció mintául szolgált később a Hallottad-e hírét Szatmár vármegyének? és a Mezőség kultúráját bemutató Holttenger című összeállításnak.
– Nem tartott a szakma bírálatától?
– Ezért kértem ki a Bartók-műsor premierje előtt Somfai László véleményét. Vele azóta is jó a kapcsolatom, figyelemmel kíséri az újabb produkciókat.
– Kutatótevékenysége a nyolcvanas évek közepén új irányt vett…
– A régi magyar (XVIII–XIX. századi) kéziratos tánczenei gyűjtemények anyagát kezdtem tanulmányozni és összehasonlítani a még élő hangszeres népzenei hagyománnyal. A magyar falvak vonós tánczenéje a XVIII. századi magyar zenei hagyományban gyökerezik. Ezt igazolja a több száz dallamra kiterjedő összehasonlító munkám, melynek során fény derült a Liszt-rapszódiák népzenei vonatkozásaira, Haydn és a magyar zenei hagyomány kapcsolatára is.
– A gazdag repertoár, a rangos külföldi meghívások, a zenetudomány érdeklődése ellenére idehaza mégsem övezi siker, méltó elismerés a Jánosi-együttest. Mi az oka, hogy ezzel az eredeti arculattal nem azt kapják, amit régóta megérdemelnek?
– Az édesapám cserkészvezetői múltja miatt negyven éven keresztül elszenvedett diszkrimináció részben még ma is érezteti hatását. A kapcsolatrendszerek hiánya is egy a lehetséges magyarázatok közül. Ráadásul a kulturális élet prioritásai is mást hangsúlyoznak.
– Valóban, a rendszerváltozás nem jelentette a korábbi skatulyák megszűnését. Önöknek egyetlen saját felvétele nem készült a Magyar Rádióban az elmúlt húsz évben, mialatt New Yorktól Amszterdamig, Athéntól Oslóig beseperték a dicsérő kritikákat.
– Mi ettől függetlenül dolgozunk tovább, rendületlenül. Az idén télen a német rádió rögzítette azt a műsort, amelyben a magyar zenei hagyomány és a műzene kapcsolatáról szólva Haydn, Liszt és Bartók műveinek forrásait mutattuk be. Az athéni Megaronban kamarazenei fesztiválon, a világhírű hegedűs, Leonidas Kavakos meghívására, Nagy Péter zongoraművész közreműködésével vettünk részt hasonló programmal.
– Az unióhoz hamarosan csatlakozó Magyarország ennél izgalmasabb képet nem is nyújthatna magáról. Erre már más együttes is ráérzett… A Zeneakadémián hányszor szerepeltek a huszonnyolc év alatt?
– Egyetlenegyszer, 2000-ben. Megtiszteltetésnek vesszük, hogy a Magyar Haydn Társaság meginvitált minket idei, őszi fesztiváljára. A Haydn-anyagot szeretnénk még gazdagítani, tehát folytatom a források feltárását. Tervezzük, hogy a már elhunyt Dobos Károly széki cigány népzenész összes dallamát kiadjuk lemezen.
– Ön tanárember, 1981 óta tanítja a hangszeres népzenét az Óbudai Népzenei Iskolában. Ott is új utat tör, hagyományt teremt…
– Mivel munkámhoz semmiféle útmutatót, szakirodalmat nem találtam, kezdettől a falusi zenészek hagyományos zenetanulási módszereit vettem irányadónak. Tapasztalataimat lejegyeztem, így összegyűlt egy oktatási segédanyag. Erre épült a népzeneoktatás számára írt hegedűtantervem.
– Egyáltalán, hol képezik a szakos pedagógusokat?
– Nem régóta, és csak Nyíregyházán működik főiskola. Az ének-zene, népzenetanári szakon 1996-ban végeztem. Sajnos hazánkban még ma sincs egyetemi szintű képzés. Különös, hogy a mi eredményeinket másutt jobban megbecsülik: Norvégiában a magyar népzene- és néptáncmozgalom példáján alapuló egyetemet hoztak létre az elmúlt években, ahonnan a diákok rendszeresen járnak Magyarországra tanulmányutakra. Jómagam viszont szeptembertől a norvégiai Telemark University College diákjaként posztgraduális képzésen veszek részt.

Jánosi András népzenész, tanár. Budapesten született 1951. július 3-án. Néptáncos, népzenegyűjtő, majd 1975-ben megalapítja a Jánosi-együttest, amelynek prímhegedűse. Revelációként hat 1981-es előadásuk Bartók-művek népzenei forrásaiból. Muzsikustársaival több műsorban a magyar hangszeres zenei hagyomány múltját mutatja be. A Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet tavaly vehette át pedagógiai munkásságáért.

Munkatársunktól

Ezen a hét végén, július 19–21. között ismét megrendezik a két évtizedes múltra visszatekintő csíkszeredai Régizene Fesztivált, amelynek indulása szorosan kötődik a negyedszázada alapított erdélyi népzenei együttes, a Barozda nevéhez. Az alapítás eredeti célja az volt, hogy minél szélesebb körben megismertessék a XVI.-XVII. századi régi magyar muzsikát. A fesztiválon az erdélyi zenészeken kívül a magyarországi együttesek is mindig képviseltették magukat. Idén a megcsappant támogatások miatt jelentősen szerényebb körülmények között zajlanak az események, a korábbi kéttucatnyi részt vevő együttes helyett alig feleanynyian adnak majd koncerteket. Az esti rendezvényeken fellép a Nagykárolyi Kollégium együttese, a Harmónia Kórus, a Csiki Kamarazenekar, a Hargita táncegyüttes, az anyaországiak képviseletében pedig a Jánosi együttes, a Kecskés együttes és a Ghymes zenekar. A felsorolásból kitűnik, hogy a korábbi koncepció mára kissé megváltozott és egyre inkább előtérbe kerül a zenei sokféleség, valamint a társművészetek is helyet kapnak a palettán.

A résztvevők egyike, a Jánosi együttes a pénteki nyitónapon adja koncertjét a Mikó vár udvarán. Jánosi András (hegedű), Túri András (brácsa), Kiss Csaba (cselló) és Győrffy Erzsébet (ének) a magyar nemesi udvarházak tizennyolcadik század végi zenéjét mutatja be. Műsorukban nyolc tánczenei öszszeállítás hallható. A dallamok részben Lajtha László 1950-es években készült népzenei felvételeiből származnak, részben ezen dallamok tizennyolcadik század végi dallamváltozataiból, illetve más korabeli gyűjteményekből. Valamennyi összeállítás a hagyományhoz hűen háromtagú vonósegyüttes előadásában szólal meg.
Az 1975-ben alakult Jánosi együttes, mely egy több mint kétszázötven éves magyarországi hagyomány folytatója, nem először fordul meg a csíkszeredai fesztiválon. Jánosiék nagy sikerrel vendégszerepeltek ott a korábbi években is, csakúgy, mint a világ számos nevezetes helyszínén: a londoni Nemzetközi Bartók Fesztiválon, a sevillai világkiállításon, a New York-i Lincoln Centerben és az amszterdami Concertgebouw-ban Bartók-rendezvényeken, a Lengyel Rádió népzenei fesztiválján. Műsoraikat és előadói mesterségbeli tudásukat Reykjavíktól Comóig elismerőleg fogadta a közönség és a kritika. Első átütő sikerüket azzal a színházi produkcióval aratták, melyben jelentős kutatómunkának köszönhetően Bartók néhány népzenei művének forrásait vitték közönség elé. Működésük máig legfontosabb területe a magyar hangszeres zenei hagyomány múltjának felkutatása és megismertetése.
A Magyar rapszódia, a Talpra magyar, a Hetvenhét magyar tánc és a Kossuth izenete eljött nagy feltűnést keltő koncertműsorai után tavaly elkészült a Haydn és a magyar zenei hagyomány, idén pedig a Magyar nemesi udvarházak zenéje, 1770–1800 című produkciójuk. Ez utóbbi nem csak Csíkszeredán, hanem szeptemberben a Magyar Nemzeti Múzeumban is elhangzik majd.

Tavaly ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját a magyarországi népzenei együttesek között különleges helyet elfoglaló Jánosi-együttes, amelynek legutóbb megjelent kompaktlemezén, a Kossuth izenete eljött... címűn válogatás hallható az 1848–49-es szabadságharc korának dallamaiból. Jánosiék több mint két és fél évszázados hangszeres hagyomány folytatói, amelynek legfontosabb jelemzői: az egyéni előadásmód, a rögtönzés. Ezt a XVIII–XIX. századi hagyományt ma már csak helyenként folytatják falusi zenészek, akiktől az együttes tagjai sokat tanultak. Martin György és Kallós Zoltán munkássága inspirálta őket arra, hogy a hetvenes évektől kezdve maguk is gyűjtőutakra induljanak, amit a mai napig folytatnak. Rendkívüli érzékenységgel kutatják a népzene és a műzene kapcsolatát, és az elmúlt évtizedekben számos meglepő felfedezést tettek, például a Liszt-rapszódiák népzenei vonatkozásait és Bartók néhány népzenei témájú művének forrásait kutatva. A közönség lemezekről és hangversenyeken ismerhette meg a kitartó kutatások erdményét.Jánosi András az együttes alapítója, vezetője. Fő kutatási területe a XVIII. századi magyar tánc, régi gyűjteményekből keres elő s hasonlítja össze a „felfedezettjeit” a még élő népzenével. A hegedűművész-népzenetanár Jánosi szerint igazolható, hogy az Erdélyben megmaradt falusi népi muzsika nem más, mint a régi, XVIII. századi, általánosan elterjedt zenei stílus. Ez a stílus a XVIII. század végén egy nemesi táncdivatnak köszönhetően kezdett el virágozni. Az ellenállási mozgalom része lett, hiszen a nemesség azért akarta megtanulni ezeket a táncokat a néptől, hogy kinyilvánítsa függetlenségi vágyát. Uradalmi zenészek szolgálták ezt a táncdivatot – véli Jánosi András –, máskülönben nem maradhatott volna ránk annyi kéziratos gyűjtemény.A szabadságharc bukását követően nem lehetett folytatni e nemesi divatot, ekkor kétfelé ágazott ez a zenei hagyomány: a Bécstől messze eső helyeken megőrződött, a város közelében áttértek a Bécset nem bántó, szórakoztató repertoárra.A Jánosi-együttes a ’48-as idők zenéjét bemutató millenniumi lemezén azt a zenei anyagot rögzíti, amely még egységes. A ma Székelyföldön még hallható dallamok egykori kéziratos anyagokban bizonyítottan megtalálhatók. Jánosi András több száz dallam átvizsgálása nyomán jött erre rá. Ebből az általánosan ismert dallamkincsből válogattak a Kossuth izenete eljött című albumba. A hangszeres dallamok mind XVIII. századiak, olyanok, amelyekről tudható, hogy a reformkorban is ismerték őket. A dalok szövegei többnyire népies műköltői szövegek. Egy-egy jól sikerült szöveg évszázadokon át végigkísérte a hagyományos magyar zenei és irodalmi életet. Nyomon követhető bennük a kor közhangulata, a történelmi események a reformkortól a kiegyezésig. A későbbi gyűjtésekből előkerült darabok arról tanúskodnak, hogy hogyan őrizte meg a magyar nép a szabadságharc emlékét. Csak egy példa a számos érdekesség közül: a Mi piroslik ott a síkon távolba...? című szám hiteles tudósítás egy honvéd tüzér temetéséről. Dallama egy Erdély-szerte ismert és kedvelt népdal korai változata. A lemez anyagát az együttes rendszeresen műsorán tartja, koncerteken játssza. Legközelebb Keszthelyen, ma pedig az Óbudai Társaskörben lépnek fel és adják elő a programot – március 15-e tiszteletére.

Rumy Dániel
A népzenész testtartása, mozdulatai legalább olyan kifejezők lehetnek, akár a táncoséi. Még árulkodóbb a mosoly minősége: ismerjük a jó kereskedelmi érzékű divatmuzsikusok skanzenmosolyát, meghökkentenek az önfeledt zenélés groteszk szájrándulásai, de kevésbé feltűnő az összpontosítás és a játékkal párhuzamos zenei meditáció szelíd, már-már bocsánatkérő derűje. Őrzök egy különösen bensőséges fotót Halmágyi Mihályról, a zseniális gyimesi muzsikusról: a cigány ember cserzett, hirtelen megnyúlt és elhomályosodott arcán, szinte rásimulva az áll alá ékelt hegedűre, ott lebeg a rögtönzés fájdalmának és könnyedségének túlvilági, bizonytalan mosolya.A Zeneakadémia színpadán Jánosi András is valahogy így: befelé mosolyog. Feszülten, mégis előzékenyen és elegánsan, amint derűs, feszült és elegáns hegedűjátékával a bartóki szonatina őstörténeti rétegeiben kalandozik. Nem könnyű szabadulni a rutén epizód szaggatott, ideges monotóniájától, a román táncok szuggesztív aszimmetriájától vagy a csíki népdalok bonyolult architektúrájától. Hasonlóképp bolygatnak fel a szöveges Bartók-idézetek, az 1. rapszódia, a Mikrokozmosz, a Tizenöt magyar parasztdal zongorán megszólaló gondolatkísérletei – mindez örök, sokszor meg is unt vetélkedésnek tetszik, a népi muzsika nyers, érzéki ornamentikája és a műzene gondolatisága között. A színpad egyik oldalán zongora, Vasvári Tamással, és bartóki műrészletek, a másikon a Jánosi-együttes (Jánosi András prímás, Túri András brácsás, Pálfi Zsolt nagybőgős, valamint az alapító tagok: Bányavári Gábor és Konkoly Elemér), hagyományőrzők (Pál István dudás) és vendégmuzsikusok (az egykori csíkszeredai Barozda együttes énekese, Győrffy Erzsébet, valamint Fenyő Katalin hegedűs, Juhász Zoltán furulyás, Papp István Gázsa prímás, Nagy Zoltán cimbalmos, Kobzos Kiss Tamás és Őze Áron színész), a Bartók-darabokból kiemelt és eredeti formájukba visszaállított vokális és táncos népi dallamokkal. Csakhogy e vetélkedésnek komoly tétje van, itt és most egy életmű legbensőbb dilemmája fogalmazódik meg. A Jánosi-együttesé ugyanúgy, mint a Bartóké. Az előadás egyedülálló jelentősége a bizonyítási folyamat, egyfajta apológia: műzene és népzene, feldolgozások és források, alkotói technikák és stílusok, életfilozófiák intellektuális feszültségének a felmutatása, ám mindkét oldal tisztaságának és eredetiségének gondos megőrzésével. Egyszersmind, rejtve, a lesülylyedt kultúrjavak, avagy az elitkultúrába emelt népművészeti elemek oly sokszor és oly reménytelenül körbejárt szociológiai dilemmájának a megszelídítése is. Itt és most, ebben a pillanatnyi szintézisben tökéletesen nevetségessé – mert lényegtelenné – válik a műzene vagy a népzene fensőbbségét firtató kérdés. Nem vetélkedés, nem szembeállítás ez valójában, hanem ritkán hallható párbeszéd, nem zenei határvédelem, hanem türelmes és megvilágító erejű határjárás és közvetítés. A bartóki kompozíciók és a népzenei források, a rafináltan elvont hegedű- és zongoratáncok, illetve a szenvedélyes – nem kevésbé rafinált – kis parasztdallamok közötti ívben és csöndben, az alkotói filozófiák viszonyában föltárul a bartóki életmű szelleme – miközben elénk tárul az ouvre forrásvidékének lélegzetelállító látképe, történeti háttere is.Eredet, párhuzam, egység-különbözőség és zenei egyenértékűség. A huszonöt éves Jánosi-együttes népzenei koncepciójának kulcsfogalmai. Mindez a magyar és európai zenetörténet egyetemes közegében értelmezve, a szokványos, táncházcentrikus népzenei feldolgozásoknál sokszor jóval intellektuálisabban, népzene-történeti kutatásokba, összehasonlításokba, a régi európai tánczene, a barokk és a XVIII. század zenekultúrájába ágyazva. Jánosi András, az együttes vezetője fehér holló a magyar népzenészek társaságában. Hajdani, fényes MOM-os táncházi mulatságok népszerű muzsikusa, egyben makacs tudósember ő. A táncházmozgalom alapítóinak egyike, erdélyi falvakban iskolázott hegedűjátékos és művelődéstörténeti szenvedélyű zenefilológus – tanár: szemléletes és szenvedélyes előadó. Összességében szembetűnően időszerűtlen, talán túlságosan is filozofikus hajlamú figura. Az együttes pályája is annak a távolságtartásnak a története, amellyel makacsul óvakodik az egyre fáradtabb táncházmozgalom útjaitól; ugyanúgy a szólam-multikulturalizmusok diszkriminatívnak bizonyuló népzenei-kereskedelmi babonájától, mert más sokféleség: a történeti Európa zenei egysége és a Kárpát-medence népzenei kölcsönössége iránt elkötelezett.Csakhogy nem kifizetődő elkötelezettség ez. Az 1975-ben alakult Jánosi-együttes tartós muzsikusi-kutatói jelenléte, mozgalmi szerepe, kuriózumszámba menő lemezei, rangos külföldi Bartók-turnéi és Jánosi András revelatív népzene-történeti gondolatai ellenére méltánytalanul kevéssé ismert zenekar. A mostani, zeneakadémiai előadáson sincs telt ház, holott kisebb változtatásokkal azt az 1981-es egyetemi színpadi, nevezetes Bartók-interpretációt és forrásfeltárást (Zene hsúros hangszerekre... dudára és furulyára) ismétlik itt meg, amely erdélyi diaporámaképek, levélrészletek, mű- és népzenei dialógusok, valamint a Párhuzam csoport néptáncos illusztrációjával Bartók Béla népgyűjtési élettörténetét követte végig. Magát a beavatási folyamatot, amely elkerülhetetlenné tette a zenetörténeti-zeneelméleti látószögváltást, igazolva, hogy a „primitív” népi muzsika – meghökkentő módon – nem látszik kevésbé hatásosnak, mint a klasszikus műzene. A Jánosi-együttes ’81-es műsora, akár a mostani, azonban nem csupán a bartóki életmű eredetének, párhuzamainak, felfedezéseinek kérdéseit fogalmazta meg, hanem némi zavart is keltett a zenetudományban (lásd Somfai László dilemmaérzékeny cikkét az előadásról), (bartóki) önvizsgálatra ingerelve azt, sőt nemrégiben más zenekarok munkásságát is megihlethette. (Lásd a Muzsikás együttes hasonló természetű Bartók-kísérletét.)Nem eléggé ismertek Jánosiék – úgy vélem – szenzációs zenetörténeti feldolgozásai sem. A Liszt-rapszódiák (1991) forrásfeltárása mellett a történeti népzenekutatás, etnomuzikológia kísérleti módszertana és eredményei, amelyek megalapozhatták az 1997-es 77 magyar tánc és a ’98-as Kossuth izenete eljött című lemezek gyűjteményét. Pedig ez a történeti érzékenység az együttes legfőbb kuriózuma: Jánosi Andrásék nem kevesebbet kíséreltek meg, mint a XVIII. század magyar tánczenei kultúrájának rekonstrukcióját, korabeli kéziratokra hagyatkozva, azoknak a hajdanán országszerte muzsikált-dúdolt dallamoknak az összehasonlítását és hagyományhű megjelenítését, amelyek mára zömében az erdélyi tánczenében maradtak fenn. És amelyek egykor – izgalmas hipotézis ez! – részei lehettek a közös, később csupán a peremvidékeken konzerválódott európai táncdallamkincsnek: a kölcsönösség-közösség, egyben a magyar zenetörténeti mélységélmény relikviái ezek. Kutatásuk tapasztalatai, úgy tetszik, megint csak zavart keltően ellentétesek a bevett zenetörténeti elképzelésekkel: Jánosi szerint a kor a véltnél jóval több táncfajtát, így tánczenei dallamtípust ismerhetett: a verbunkos legényesszerű ősformáitól a lassú csárdásig (!).A Jánosi-együttes persze nem csupán szelíd tudományos zavarkeltése, népzenész körökben mára már kissé gyanakodva szemlélt intellektualizmusa és szigorúbb-archaikusabb eredetiségeszménye miatt méltó a figyelemre, elismertségre. Hallgatom a Zeneakadémián az erdélyi román táncok csorba hegedűdallamait, amint a hegedűduó zenészei a bartóki műről átvillannak az ardeleanára. És akár a táncos gerincmunkáját, legalább olyan beszédesnek találom az elmélyültséget, a figyelmet: gondos és türelmes zenei magatartást, érzékenységet jelző bizonytalan mosolyt a muzsikusok arcán.(Zene húros hangszerekre... dudára és furulyára. Bartók-források. 2000. június 1., 19.30, Zeneakadémia)